Hamarosan nyakunkon a VEN. Mégpedig az 5VEN. Igen, jól olvastátok, hőn szeretett egyetemi napjaink 50 éves jubileumát ünnepeljük 2019-ben. Az Egyetemünk hosszú története során már mi is sokszor és sokat írtunk a VEN-ről. Olvashattatok interjút a frissen megválasztott diákrektorokkal és korteseikkel, nyomon követhettétek a legfontosabb eseményeket online, beszámolóinkkal visszaemlékezhettetek az elmúlt évek VENseményeire vagy akár másnap(osan) kereshettétek magatokat az esti bulikról készült partifotóinkon.

Most egy kicsit szeretnék visszamenni az időben és leporolni az első és az utolsó VEN-ről őrzött emlékeket. A múltidézésre pedig nem ismerek alkalmasabb személyeket a diákrektoroknál, akiknek hivatali kötelessége a szép napokról való megemlékezés. Így hát felkerestem első diákrektorunkat, Chikán Andrást, majd beszélgettem kicsit a regnáló „hatalommal”, Csrepkimóval. Amíg pedig következő diákrektor személyére is fény derül, olvassátok szeretettel az első és az (eddig) utolsó diákrektorral készült interjúmat.

Chikán András

András, Ön, mint első diákrektor biztosan sok emléket őriz a régi idők VEN-jeiről. De mielőtt erre rátérünk, kérem, meséljen kicsit magáról! Mivel foglalkozik mostanában?

Az utóbbi években idegenvezetéssel foglalkozom. Az egyik legsikeresebb magyar utazási irodával együttműködve kísérek kiutazó csoportokat külföldre. Természetesen ezt megelőzően volt nekem „normális” foglalkozásom is, olyan, ami szorosabban kapcsolódott a különböző tanulmányaimhoz. Az egyetem elvégzése utáni első három évben a péti Nitrogénműveknél dolgoztam, akkor kifejezetten vegyészmérnöki munkakörben. Majd történt néhány nagyobb változást jelentő lépés az életpályámon, így eltávolodtam az eredeti szakmámtól. Aktív munkavállalói korszakom legmeghatározóbb 20 évében a Hollóházi Porcelángyárban dolgoztam, kezdetben műszaki területen, majd végül kereskedelmi igazgatóként.

Mindvégig igyekeztem arra törekedni, hogy örömömet leljem abban, amivel foglalkozom, ha volt egy pillanatnyi megingás bennem a munkámmal kapcsolatban, akkor inkább váltottam.

A vegyészmérnökség és a turizmus két egészen külön világ. Hogy került kapcsolatba az idegenvezetői szakmával?

Ez is az egyetemi éveimhez köthető. Negyedéves koromban az akkori Veszprém Megyei Tanács V. B. Idegenforgalmi Hivatala idegenvezető tanfolyamot szervezett, melyre én is bejelentkeztem. Ott szereztem az idegenvezetői képesítést. Ezt követően a negyedik és ötödik évemben hétvégenként rendszeresen, de alkalmanként hétköznapokon is – olykor a tanórák helyett – Veszprémbe látogató szocialista brigádokat kalauzoltam Veszprémben vagy a környéken. Később – különböző munkahelyeimen – a munkatársaim számára szerveztem tanulmányutakat, amelynek a szakmaiság mellett kulturális tartalma is volt.

Úgy gondolom, hogy az idegenvezetői munka sok mindent megkövetel, a tárgyi tudás önmagában kevés ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, tudni kell megfelelően kommunikálni az emberekkel. Véleményem szerint talán pont ez jelenti benne a legnagyobb kihívást.

Miért pont a Veszprémi Vegyipari Egyetemen folytatta tanulmányait?

Családi gyökereimnél fogva műszaki beállítottságú voltam. Azokban az időkben ilyen jellegű tanulmányokat Veszprémben, Budapesten vagy Miskolcon lehetett folytatni. Miskolcra a nagy távolság miatt nem szerettem volna menni, Budapestre pedig azért nem, mert nem éreztem magamban elég affinitást a műszaki rajzhoz, amelyre ott elég nagy hangsúlyt fektettek akkoriban. Így kerültem Veszprémbe.

A VEN-t leszámítva melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatai az egyetemi évek alatt?

Az egyik legmaradandóbb élményem egy vizsgához köthető. Dr. Liszi Jánosnál vizsgáztam éppen, amikor egy olyan kérdést kaptam tőle, amelyre már a kérdésfeltevés pillanatában tudtam, hogy nem fogok tudni válaszolni. Azt az anyagrészt ugyanis nem tanultam meg. Némi nyöszörgős próbálkozás után rájöttem, hogy egyszerűbb bevallani, hogy nem tudom a választ. A professzor úr elfogadta ugyan, hogy abból részből nem készültem, de addig-addig gyötört, míg rá nem vezetett a helyes válaszra. Végül egész jó jeggyel zártam a vizsgát, és rájöttem, hogy a logikus gondolkodás és a korábban megszerezett ismeretek együttes alkalmazásával szinte bármilyen akadály leküzdhető.

Térjünk rá egy kicsit a VEN-re is. Hogyan találták ki a VEN-t és mi volt a céljuk a rendezvény létrehozásával?

1969-ben, az első VEN évében volt a Veszprémi Vegyipari Egyetem létrejöttének 20. évfordulója. Ennyi év távlatából már nem tudnám megmondani, hogy pontosan kinek az ötlete is volt a rendezvény, de arra tisztán emlékszem, hogy az évfolyamtársakkal összegyűlve azon ötleteltünk, hogy csinálni kellene valamit erre az alkalomra. A VEN-t pedig egyszerűen csak egy nagy bulinak szántuk. Arra egyáltalán nem gondoltunk, hogy ennek bármilyen jövője is lehet.

Hogyan zajlott az első VEN? Milyen emlékeket őriz róla?

Pontosan nem emlékszem mindenre. Abban biztos vagyok, hogy az egyetem vezetése mellénk állt a szervezésben és sok mindennel támogatott minket. A rektor úr még két nap tanulmányi szünetet is engedélyezett a VEN megrendezésére. Sőt dr. Polinszky Károly, az egyetem alapítója – akkor művelődésügyi miniszterhelyettes – személyesen ellátogatott, és két napot el is töltött az első, majd a második VEN-en.

Az első VEN-ről sajnos nem sok írásos emlékünk maradt, elég spontán volt a rendezvény. Még forgatókönyvünk sem volt, de igyekeztünk minél több programot belesűríteni abba a pár napba. Szerveztünk például sörivó versenyt, autóstop versenyt, motoros ügyeségi versenyt a kollégium előtti téren, tűzijátékot a fűzfői Nitrokémia segítségével, illetve mivel akkoriban jött divatba a kocogás, reggelente megpróbáltuk megfuttatni a társaságot.

A diákrektor ötlete is hasonlóan spontán volt. Én is benne voltam az ötletelők csapatában, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy rám böktek: te leszel a diákrektor. Amikor két év múlva megrendeztük a második VEN-t, már tudatosabbak voltunk. A rendezvényt megelőző évben elnökválasztás volt az Egyesült Államokban. Az akkori médiák által bemutatottak alapján azt láttuk, hogy azt választják meg elnöknek, akinek hangosabb, látványosabb, érdekesebb a kortesprogramja. Így ennek a mintájára – kicsit paródiájának szánva – mi is hasonló rendszert dolgoztunk ki.  Minden évfolyamnak volt egy jelöltje, és a VEN megnyitása előtti estén tartott szavazáson dőlt el a diákrektor személye.

Szép emlékeket őrzök erről a VEN-ről is, hiszen a mi évfolyamunk adta akkor is a diákrektort Kürti Sándor személyében (aki a ma világhírű Kürt Zrt. alapító tulajdonosa). Ötödévesek voltunk, már elég sok olyan dolgot is megengedtünk magunknak, amit a fiatalabb évfolyamok még nem. Emlékszem rá, hogy a kortes program részeként az évfolyamunk 10 legmutatósabb leánya akkor meglehetősen meghökkentő öltözetben végigjárta a másik négy évfolyam előadóit és Kürti Sándorral az élen minden teremben elénekelték a kortes dalunkat.

Milyen érzés volt elsőként elnyerni a diákrektori címet?

Mivel engem kijelöltek, nem pedig választottak, így erre a kérdésre nehéz válaszolnom. Akkor azért eléggé megilletődtem, amikor az akkor hivatalban lévő rektor, Káldi Pál a nyakamba akasztotta a rektori láncot, a sajátját pedig a zsebébe csúsztatta.

Milyen elfoglaltságokkal járt a diákrektorság?

Alapvetően én is egyike voltam a szervezőknek, inkább ilyen minőségben voltak feladataim. Mint regnáló diákrektor jöttem-mentem a rektori klepetusomban, nagy kalappal a fejemen.

Mennyire változott meg a VEN az évek alatt? Mik a legnagyobb eltérések az első és az utolsó VEN-ek között?

Azokban az években az egész egyetemnek 600 hallgatója volt összesen, abból pedig 500 kollégiumban lakott. Mindenki tudott mindenről és részt is akart vállalni a VEN-en. Minden, ami akkor történt teljes egészében diák kezdeményezés és megvalósítás volt. Nagy különbség például, hogy akkor nem voltak híres fellépők vagy sztárvendégek, minden műsort mi, hallgatók találtunk ki, szerveztünk meg, adtunk elő. A felkészülésre is kevesebb időt szántunk, körülbelül a rendezvény előtti egy hónap szólt a kortesprogram és műsor kidolgozásáról.

Az alkoholhoz is másként álltunk, ez nem volt szerves része a VEN filozófiának. Személyes tapasztalatom ugyan nincs a mai VEN-eket illetően, de a hírek alapján tudom összehasonlítani, hogy a mi időnkben töredék mennyiségű szesz fogyott.

Ön szerint miért kihagyhatatlan a VEN? Mit nyernek azok, akik részt vesznek benne?

Úgy gondolom, hogy ha a jelöltet támogató csapat tagjai gyakorlatot szereznek abban, hogy a közös cél elérése érdekében együtt dolgozzanak, akkor a VEN ma is egy igen üdvös kezdeményezésnek tekinthető.

Tartja még a kapcsolatot a csapata többi tagjával?

A VEN-t alapvetően a 1966 és 1971 között idejáró évfolyam találta ki. Ez a társaság minden évben összejön nosztalgiázni és elbeszélgetni az elmúlt év eseményeiről. Szerencsére elmondhatom, hogy a mindennapokban is jó barátok vagyunk.

Hány VEN-en vett részt összesen? Melyikre emlékszik vissza a legszívesebben?

Általában minden VEN-re meghívnak, de nem mindig tudok eljönni. Sokáig nem Veszprém közelében éltem, így akkor még ritkábban vettem részt a rendezvényen.

Számomra természetesen az első két VEN volt a legszebb, hiszen azokban aktív szerepet vállaltam.

Most is kaptam meghívást a jubileumra, és nagyon-nagyon fájlalom, hogy nem tudok részt venni. Így hát a személyes üdvözlet helyett ezúton kívánok minden résztvevőnek emlékezetes Egyetemi Napokat. Köszönöm az elődök nevében, hogy ápoljátok ezt a fél évszázados hagyományt.

Folytassátok még legalább további 50 évig!

Csrepka Máté

Máté, talán Neked könnyebb a visszaemlékezés, hiszen két éve még Te is nagy izgalommal készültél korteseid és csapatod körében. Azonban biztosan vannak még néhányan, akik nem ismernek, így, mielőtt rátérünk a VEN-re, kérlek, mesélj kicsit magadról!

2012-ben kezdtem a Pannon Egyetemet, nemzetközi tanulmányok szakos hallgatóként (igen, MFTK!). Előtte Székesfehérváron éltem, tanultam és fociztam… Szóval eleinte nem kellett akkora utakat megtennem a szülővárosomtól idáig, mint innen az Antarktisz, de hát kicsiben kell kezdeni! Mindig is a nyelvek érdekeltek, a világ dolgai, foglalkoztatott a történelem, a politika, a diplomácia, a kampányszervezés, szóval a szakom tökéletes választásnak bizonyult. Olyannyira tetszett – Veszprém városával és az itteni közeggel együtt –, hogy az alapképzés után a mesterképzésbe is belevágtam.

Miért pont a Pannon Egyetemet választottad? Melyek voltak a legemlékezetesebb pillanataid az egyetemi évek alatt a VEN-t leszámítva?

A középiskolánkban biztosítottak pár „szabadnapot”, amiket egyetemi nyílt napok látogatására lehetett felhasználni. Emlékszem, franciából írtunk volna témazárót (amit mindenképp ki akartam hagyni) úgyhogy körbenéztem, hogy hol van az országban épp nyílt nap, és a Pannon Egyetemen volt. Akkor még nem gondoltam, hogy 8 évre rá megkérnek arra, hogy adjak egy interjút az itt szerzett emlékeimről az Egyetemünk lapnak. Boldog vagyok, hogy így alakult. A dolog pikantériája egyébként, hogy az egyetemi évek alatt átélt legszebb pillanatok közé számtalan olyan is tartozik, amelyet külföldön élhettem meg. Három szemesztert töltöttem Portugáliában az Erasmus programmal. Óceánpart, szörfözés, nyelvtanulás, bulik, nemzetközi környezet, felejthetetlen utazások és barátok – megkértem az agyam, hogy a kint töltött időt próbálja kulcsszavakban összefoglalni, és elsőre ezeket dobta ki. Mindenkinek tiszta szívből ajánlom mind a programot, mind az országot – ezekről szerintem még hosszú sorokon keresztül tudnék ódákat zengeni, de az az interjú iránya szempontjából irreleváns volna. Akiket azonban mégis érdekelne a program és személyes tapasztalatok, azoknak egy sör vagy kávé (nem tudom mi az, mások mondták) mellett nagyon szívesen sztorizgatok.

Honnan hallottál először a VEN-ről? Hány alkalommal vettél részt rajta egy csapat tagjaként?

2013-ban Huti vezér – akivel 4 év eltéréssel ugyanabban a középiskolában végeztünk, és azóta az egyik legjobb barátom lett – hívott, hogy mivel hozzá hasonlóan én is eléggé kapható vagyok az idiotizmusra, nagyon örülne, ha csatlakoznék csapatához, a VENfoglaláshoz. Sajnos pont a 2013-as VEN hetén vettem részt egy nemzetközi csereprogramban, és nem tudtam jelen lenni a VEN-en, amit végül meg is nyert a csapata.

Eltelt 2 év, 2015-ben épp a második Erasmusról tértem haza, és a kollégiumba való beköltözésem napján hallottam, hogy egy másik barátom, Rózsa Botond indul diákrektor jelöltként, ráadásul számomra egy igencsak tetszetős témával, a VENstreetBoys-szal. „Ezt már tényleg hiba lenne kihagyni” – gondoltam. Úgy adódott, hogy az egyik kortes-szerep üres volt a csapatban, és azt igyekeztem a tőlem telhető legnagyobb beleéléssel betölteni. Óriási élmény volt, táncpróbák heti több alkalommal, reggelig tartó bulik, éneklések… Tényleg elhittük, hogy egy fiúbanda tagjai vagyunk. A győzelem abban az évben Adél Úrnőé volt, aki az első női diákrektor személyében tölthette be ezt a megtisztelő pozíciót. Később Adél Úrnő egyik, Gólyabálon tartott gólyaesküjekor született meg bennem az ábránd, hogy milyen jó lenne két év múlva nekem is gólyákat esketni.

Miért döntöttél úgy, hogy diákrektor szeretnél lenni? Mennyi munkával járt a cím elnyerése és honnan merítettétek az ihletet a csapatoddal?

Már középiskolában delegált az osztályom a középiskola király jelöltje pozícióra (érdekesség, hogy Huti vezér előttem 4 évvel nyerte meg azt a középiskolai címet, majd előttem 4 évvel a VEN-t is), már akkor is volt bennem egyfajta vágy azt illetően, hogy egy csoportból egy jól működő, egymásért mindent megtevő közösség létrehozásában oroszlánrészt vállaljak. Meg persze szerepelni is szerettem, na…

Aztán a 2015-ös VEN-t követően kezdtem el azon gondolkozni, hogy ha egyszer jelölt lehetnék, mit hogyan csinálnék, milyen ötleteket ültetnék bele a saját csapatom kampányába azon nyerő, kreatív ötletek közül, amit az előttem lévő jelöltektől és diákrektoroktól láttam. És persze fontos volt azt is meglátni, hogy miket kell elhagyni vagy megváltoztatni a kevésbé jó húzások közül. Végül, de nem utolsó sorban az egyedi, eredeti, eddig még nem látott kampányfogások voltak azok, amiket mérvadónak tartottam. Rendkívül összetett és nehéz feladat nagy szerepet vállalni egy VEN-csapat kampányának előkészítésében és megvalósításában, ebben azt hiszem, minden olyan olvasó, aki valaha jelölt volt, egyet ért. Azonban ez egy olyan megtisztelő és egyben szórakoztató, minden agytekervényt megmozgató, minden tulajdonságot próbára tevő feladat, amihez foghatóval aligha találkoztam előtte. Kétségkívül az egyik legjobb periódusa volt az életemnek.

Az ihlet? Egy buszúton jutott eszembe a tél, mint téma, és egyből írtam a csapat korteseinek és koordinátorainak, hogy mit gondolnak róla. Volt még a tarsolyunkban pár másik téma, ez is bekerült melléjük, majd végül az egyik gyűlésen a csapat megszavazta. Nem volt jellemző előttünk ez a nagyon „tág téma” választása, de hála a csapat kreativitásának, kreténkedésének és odaadásának, hibátlanul sült el.

Mennyire érezted a csapatod támogatását az előkészületek, illetve a VEN során?

Nincsenek szavak arra, hogy mekkora öröm volt egy olyan csapat élén állni, mint amilyen a miénk volt. Ezt tudják Ők is és én is, hogy nélkülük nem lennék most diákrektor. Mind az előkészületekben, mind a VEN alatt megkérdőjelezhetetlen támogatást éreztem, és ez adta azt az önbizalmat, amire szüksége van egy diákrektor jelöltnek. A győzelem közös volt, az eredményhirdetés pillanatában mindenki magáénak érezte.

Milyen érzés volt megörökölni Adél Úrnőtől a hivatalt?

Adél Úrnőre már a ’15-ös VEN alatt is felnéztem, a vezetőkészsége, határozott személyisége és színpadi megjelenése miatt (most nemcsak a bőrrucira gondolok). Sokat tanultam tőle abban a periódusban. Egy jelölt akarva akaratlanul az előtte lévő diákrektorok VEN-en nyújtott produkcióit és viselkedését tekinti példának, számomra Adél Úrnő abszolút követendő példa volt. Egy szó mint száz, megtiszteltetés, hogy az első női diákrektortól vehettem át a stafétát.

Melyek voltak a győztes VEN legszebb momentumai?

Észrevenni a csapattagokon, hogy élvezettel csinálják az egészet. Hogy nagyon sokan szerették volna beletenni a maximumot akár azáltal, hogy netes bejegyzéseket írnak, akár színpadi szerepléssel, akár filmkészítéssel, akár a jelmezeikkel, akár kocsmafestéssel. Visszagondolva, nem is volt nehéz dolgom, a csapat már megágyazott nekem, nekem csak bele kellett feküdnöm az ágyba. A legjobb érzés viszont számomra az volt, hogy láttam a csapattagok szemében a felém irányuló bizalmat és szeretetet, majd büszkeséget. Ezekért a tekintetekért már érdemes volt belevágni az egészbe. 

Szerinted miért kihagyhatatlan a VEN?

Minden valaha Veszprémben tanult egyetemi hallgató, aki látott VEN-t, egy életre szóló, maradandó élménnyel lett gazdagabb. Ezen kívül barátokkal. Szerelmekkel. Másnapokkal. Sörhassal. Látványos és nevetséges produkciókkal. Ha az egyetemi élet aktív részese szeretne lenni az ember, akkor a VEN kihagyhatatlan. Büszkék lehetünk, hogy az ország legrégebbi egyetemi napok sorozatát tudhatjuk magunkénak. Azt hiszem, mindannyian hálásak lehetünk Leó Pápának.

Tartod még a kapcsolatot a csapatod többi tagjával?

Persze! A két évvel ezelőtti VEN-es felkészülés alatt elmentünk egy csapatépítő hétvégére a Bakonyba, és ez a már addig is remek társaságból még jobbat varázsolt. Azóta rendszeresen visszajárunk Pénzesgyőrbe, idén következik a negyedik alkalom! Idő közben voltunk együtt fesztiválozni, meglátogatni egymást különböző városokban, nyilván ivással és bulival egybekötve, meg sokan még mindig napi/heti/havi kapcsolatban állunk egymással. Én személy szerint most együtt lakom a Szibériai Favágókat alakító srácokkal.

Milyen elfoglaltságokkal járt a diákrektorság?

Sokan kérdezik, hogy mit is csinál egy diákrektor. Elsősorban reprezentatív szerepe van, ő képviseli VEN szellemiségét, a hallgatói élet legfontosabb eseményein fontos feladatokat kap. Így volt alkalmam valóságba ültetni a gólyabálról és a gólyaesketésről szőtt ábrándomat, így vehettem részt két gólyatáborban is a zsűri elnökeként, mondhattam beszédet, és Backstreet Boyst énekelhettem számos magas színvonalú szakesten, zsűrizhettem olyan remek kollégiumi rendezvényeken, mint a lecsófőző és a forraltborfőző verseny, a Hárombetűs vetélkedő, a Központi Kollégium szintvetélkedője és még hosszan sorolhatnám. A diákrektor a hallgatói élet színvonalát igyekszik még magasabbra emelni, becsempészve az Egyetemi Napok már 50 éve fennálló hagyományait, hangulatát, egyedi érzésvilágát. Ha külső szemmel akár egy picit is eleget tettem ennek a megtisztelő feladatnak, már nagyon boldog vagyok. Ami biztos, hogy nagyon élveztem.

Ha újrakezdhetnéd az egyetemet, mit csinálnál másként?

Erre a kérdésre érkezik a legrövidebb válaszom: semmit. Minden úgy jó, ahogy van.

Milyen terveid vannak a diákrektori cím átadása után?

Fogalmazhatnék diplomatikusan, hogy egyik szemem sír, másik pedig nevet a diákrektori cím közelgő átadásával kapcsolatosan. Nagy megtiszteltetés, hogy beírhattam magam az egyetem történelmébe, és az én nevem is szerepelni fog a felső kampuszon található obeliszken. Örömömre szolgált diákrektornak lenni, de ugyanekkora örömmel fogom átadni a stafétát a négy nagyon szimpatikus, ügyes és egyaránt esélyes jelölt valamelyikének.

Az előretervezés sohasem tartozott az erősségeim közé, ezt tudják jól azok, akik ismernek. Ennek ellenére két konkrét nagy terveim is van idén – két olyan dolog, ami valószínűleg meg fogja határozni az elkövetkező pár évemet. Az egyik egy saját vállalkozás létrehozása a nyártól, a másik pedig szeptembertől az egyetem Többnyelvűségi Nyelvtudományi Doktori Iskolájának elkezdése. Úgy tűnik, egy darabig még nem szabadul tőlem Veszprém.

Fotók: Chikán András és Csrepka Máté